...akkor cselekedni kell. A cselekvés a baj jellegétől függ: ha tűz van, oltani, vagy menekülni kell. Ha valaki rosszul lesz, el kell végezni a kritikus ellátást, és mentőt hívni, és így tovább. Ebben nem is igazán van kérdés, a nehéz ügy inkább annak megállapítása, mikor van baj. A szörnyű pedig ennek az oka: ciki-e túlreagálni valamit. Lehet, hogy csak én vagyok ilyen gyarló, de ha belegondolok például, hogy lángra kap a tűzhelyen az olaj, és mondjuk átterjed a függöny aljára. Hívom a tűzoltókat, vagy megpróbálom eloltani magam, hogy ne jöjjenek fölöslegesen? Vagy folyamatos sziszegést hallok a buszon utazva, és a műszerfalon látom, hogy a légnyomásmérők alacsonyan járnak. Szólok a sofőrnek, hogy szökik a féklevegő, vagy csak bízom benne, hogy tudja, mit csinál? Sosem tartottam ezeket egyszerű döntésnek, és csak néhány esetben került arra sor, hogy valóban cselekednem kellett (amikor például az a bácsi hátraszaltózott a mozgólépcső alján). Szóval nem, mintha mindennapjaim őrlő problémáját jelentené, de mindig arra gondolok, mi van, ha.
És azért gondolom, hogy nem csak én vagyok így vele, mert például amikor az St 4. emeleti tárgyalójában voltam feliratkozni forgalomszámlálásra (vagy 50 emberrel együtt), és megszólalt a tűzjelző, senki nem mozdult. Senkinek nem az volt az első gondolata, hogy evakuáljon, ahogy az biztos vagyok benne, hogy minden cselekvési tervben szerepel, hanem csak álltunk, mosolyogtunk, "biztos téves, valaki menjen el megnézni". Meg csukjuk be az ajtót, idegesítő a hangja. És az a szomorú, hogy az óvatos magatartás köznevetség tárgya. Pedig amikor a híradóban ilyenről olvasunk, hogy egérfogó csattant a zsebtolvaj kezén a metróban, amikor egy nő táskájába nyúlt, elismerjük, hogy milyen fondorlatos és talpaesett. Viszont ha egy barátja utazik azzal a nővel, és meglátja az egérfogót a táskájában, valószínűleg kineveti, vagy paranoiásnak tartja. Ugyanez az eset például, ha valaki kést tart az ágya mellett, vagy a kesztyűtartóban. Nem valószínű (bár ez is milyen fogalom, a valószínűség... A bekövetkezés valószínűsége mindegy, elég a tény, hogy esély van rá), hogy kelleni fog bármire, de ha mégis, milyen jól fog jönni!
Én személy szerint elég óvatos ember vagyok, mindig faktorálok olyan kockázatokat is, amelyeknek más a létezésébe se gondol bele, mégis van bennem ez a félsz: honnan tudom, hogy baj van? Honnantól nem ciki (túl?)reagálni? Az a kislány például, aki egy egész tengerpartot mentett meg (a haláltól?) a sri lankai tsunami idején. Ő például még nem volt ilyen társadalmi gátlásokkal szennyezve. Látta, hogy húzódnak vissza a hullámok, tudta, hogy ez minek (lehet) a jele, és szólt a többieknek. Akik valószínűleg kinevették volna, vagy dühösen néztek volna rá, ha fölöslegesen szaladtak be a magasabb épületekig, és nem jött semmi. Pedig ez a lehető leghülyébb reakció afelé, aki a sorsukat, életüket óvja, óvni próbálja. Ugyanez, amikor valaki sértődötten reagál, amikor zenét hallgatva az út közepén gyalogol, és rádudálok. Szakadjak meg, hogy nem akarom megölni, tényleg.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése