Janus-arcú épület

Nagy harc dúl bennem, mióta a BME-re járok. Nem tudom eldönteni ugyanis, hogy szeretem-e a J épületet, vagy sem.
1979-ben épült, ebből adódóan követi a szocialista realizmus irányvonalát. Egyszerű téglalap alapú hasáb, hátul csarnokgarázzsal. Borítását barna/olajzöld/nevezzemindenkiaminekakarja színű alumínium elemek adják, ablakai fölött pedig olyan alumínium árnyékolórácsok vannak, mint amilyeneket még a MOL székházon látni a Schönherz-cel szemben. Árnyékolni nem nagyon árnyékolnak, viszont az eső remekül kopog rajtuk. Az épület összes dísze egy sárkányrepülő alakot ábrázoló fém szobor a hátsó homlokzaton az ötödik emelet magasságában (ha jól emlékszem, valamelyik tanszék valamelyik dolgozója kapta ajándékba, és ajánlotta fel az egyetemnek). Ahogy az első képen is látszik, amikor megépült, egy fa sem volt körülötte, mára viszont minden ablakán nyírfák kukucskálnak be. Külön imádom, hogy a "Járműgépészeti intézet"-et autópályás tájékoztatótáblán írták ki (ez a tábla mára sehol nem található, persze). Látszik még, hogy a bejárat mellett az épületnek büféje is volt. Hogy mikor kapta meg a postakocsit, azt nem tudom.
Az épület alaprajza, elosztása nagyon tetszik. A földszintről épületen belül megközelíthető a csarnokgarázs, az első és második emeleten gyakorlati termek vannak, a harmadikon spéci termek, a negyedik emeleten két közkedvelt tanszék lakik, az ötödiken pedig egy harmadik. Ami a színeket, anyagokat illeti: a liftaknát körülfutó lépcsőház fala barna csempével burkolt, amely a lőrés szerű ablakokkal kiegészülve elég depressziós hangulatot kelt. A folyosók piros, 10x10 centis járólappal fedettek, a kor színvonalának megfelelően nem síkban, hanem össze-vissza. A falak fehérek, az ajtók sárgák. Ez alapján kijelenthető tehát, hogy ezesetben sem tértek el a szocreál egyik legnagyobb hibájától: a primitív színek használatától. Mintha egy óvodás színezte volna ki az épületet, ráadásul egymáshoz nem is illő színekkel. Ami pedig a lifteket illeti: talán a J épület rendelkezik a legrosszabb liftekkel. A lakótelepekről ismert lengőajtós modellből futkos kettő (már, ha épp mindkettő működik), mára átestek felújításon (a kabinok tehát már nem panelretrók). Amiért rosszak, az az, hogy a kapott parancsokat olyan fájdalmas lassúsággal teljesítik, hogy az embernek a könnye kicsordul.
És akkor nézzük, mi lett mára az épületből: a tornác teteje beázik, a büfé bezárt, a postakocsit elvitték, kb. semmit nem tartottak karban, kivéve a nemrég felújított vizesblokkokat (külön poszt érinti majd később), illetve az autós tanszék által felújított teljes ötödik emeletet (amely mintha nem is ugyanabban az épületben volna). A tornác mellett régi repülőszárnyat nő be a gaz, a vasúti kerékpárt elvitték. Az ablakkilincsek néhol hiányoznak, a két ablaktábla közti reluxák ferdén félrehúzva porosodnak, a gyakorlati termek sarkában soha nem használt vetítőkabinok, szekrények tele régi poros laborsegédletekkel, repedt linóleum padló... A 102-es teremben pedig megtalálható az ergonómia-mentesség különdíjával kitűntetett felhajtható üléses padszerkezet (szerencsére az épületben egyedülállóan). Egy szóval minden adott, hogy az ember az élethez való maradék kedvét is elveszítse az épületben. (Egy eltés barátom reakciója az épületre: mintha Csernobilban lennék). Hogy miért dúl bennem mégis csata? Hisz az eddigiek alapján semmi okom nem lenne szeretni ezt a téglahalmot. Én azonban a felszín alá látok. Látom, hogy nem az épület hibája, hogy idáig jutott. A folyosóin porosodó demonstrációs eszközök (tengelykapcsoló, vegyi üzem makettja, fogaskerekek, szovjet rakéta (!), a propulziós hajtómű a lobbiban) valaha korszerűek, élenjárók voltak. Gyakorlati termeiben hajdanán öröm volt órát tartani, a bejárat melletti kis üvegkalitka pedig nem többszáz ismeretlen témájú egyetemi jegyzet tárolására szolgált. Az épület környezete pedig még ma is szép. A termek ablakai előtt nyírfák hajlonganak, és ezekre bőven nyílik is panoráma: az egyik kedvenc építészeti megoldásom az épületben az első és második szinteken a folyosó (és az épület) két végében lévő 02-es és 10-es termek: három faluk tisztán ablakból áll, ezzel 180°-os panorámát adva a környezetre.
Ezért nem tudom eldönteni tehát, hogy szeressem, vagy utáljam az épületet. Nem sok jó emlékem kötődik hozzá, az biztos, viszont tudom, hogy semmi nem az ő hibája. Nem tehet róla, hogy mi történik benne, nem tehet róla, hogy nem gondoskodnak róla, hagyják az enyészetévé lenni. Szomorú emlékeztetője a letűnt fénykornak, nyomasztó emlékeztetője a lepusztult jelennek.

1. kép: BME archívum